Ez a könyv a szabadságot adhatja a kezedbe, ha kitartó vagy és megfelelően bánsz vele. Én nem bírom az ilyen típusú, színes-szagos könyveket, amiben bonyolultabbnál bonyolultabb receptek, életfilozófiák vannak, amiket lehetetlen követni és az ellenkező hatást érik el vele, mert az ember csalódottabb lesz tőle, mint amilyen előtte volt.

De ez a könyv más! Évekkel ezelőtt vettem meg Viszkok Fruzsi, youtuber ajánlása miatt, mert kerestem egy mozgásformát, ami nekem való. Ekkor merült fel a jóga gondolata és így jött a képbe Tara könyve.

Tara saját tapasztalatait is leírja, az életútját, hogy ő hogyan találta meg a boldogságát, a saját hangját és ezzel önmagát. És ennek lehetőségét adja a könyvével a mi kezünkbe is. Mindent leír, amit át akar adni, de nem erőszakoskodik, mindenhol hangsúlyozza, hogy úgy alakítsuk ezeket a dolgokat, ahogy nekünk tetszik, ne akarjunk megfelelni senkinek magunkon kívül. És épp ezért hangsúlyozza, hogy a fogyókúrák legnagyobb buktatója éppen az, hogy nem vagyunk egyformák. Mindenkinek a saját szabályai szerint kell haladnia a fejlődésében és az önmagához történő visszatalálásban. De, ha elkezded átformálni az életed, tudatosabban élni, enni, inni és mozogni, akár a tested és a súlyod is átalakulhat, mert ha jól vagy önmagaddal nem fogsz gyors kajákra, édességekre vágyni, csak egészséges dolgokra (ezt alátámasztom!).

Az első részben hosszasan kifejti, hogy ő hogyan élt, hogyan birkózott meg a testképzavarával és sokat ír a már fent említett szabályokról.

A következő részben leírja, hogyan szeressük meg a matracunkat (jóga), a párnánkat (meditáció) és a konyhánkat (táplálkozás). Ez a három alappillére a változásnak. Ha ezeket megszeretjük és beépítjük az életünket, akár csak napi 5 perc erejéig, már jobban fogjuk magunkat érezni. Tara annyira inspiráló és annyira praktikus tanácsokat ad, hogy az ember nem bírja ki, hogy a „Próbáld ki most” bejegyzéseknél ne próbálja ki azonnal, amit ír. Ezért is nagyon inspiráló, mert folyamatosan figyelmeztet a kis lépésekben való haladásra, és arra, hogy ne felejtsük el magunkat jól érezni közben, mert különben az egész nem ér semmit.

A következő fejezet a munkáról szól, arról, hogyan dolgozzuk meg a matracunkat. Különböző jóga gyakorlatsorokat mutat be, amikhez képes illusztrációk és Tara apró megjegyzései vannak fűzve, ezáltal bárki elkezdheti otthon a gyakorlást, ha van egy embernyi hely a lakásában. Ez a legjobb a jógában. Hogy nem eszköz- és helyigényes. Ha a földön csinálod, ha matracon, ha szőnyegen minden opció rendben van. És, ha szó szerint van egy akkora hely a lakásodban, ahol elférsz fekve, akkor már kezdheted is. Én is a nulláról kezdtem a jógát és Tara útmutatásával gyorsan elsajátítottam az alapokat. Ha ezeket megtanultad, utána már bátran kombinálhatod a pózokat, csinálhatod a magad szája íze szerint is a gyakorlatsorokat. Saját példám által szeretnék azért mindenkit óva inteni attól, hogy azért csinálja, mert „jó és kell”, hanem tényleg élvezzétek a jógát, mert valóban fantasztikus dolgok fognak zajlani benned közben. A tér kitágul, a tested hihetetlen dolgokra lesz képes, könnyűnek és energikusnak fogod érezni magad. Hidd el nekem, nem Tara beszél belőlem, hanem a tapasztalat! Nem tudok sok pózt megcsinálni, azokat is elég tökéletlenül még, de gyakorlok folyamatosan. Csak azt csinálom és csak addig a pontig, amíg jól esik. És Tara is pont erre figyelmeztet, hogy annyit és addig csináld, amíg jól esik. Ha már kötelező jellegként fogod fel és erőlködsz azon, hogy minél tökéletesebben csináld, az feszültséget fog szülni benned és ezáltal elveszik az, amit a jóga során megtapasztalhat az ember. Tudom, hogy ömlengősen hangzik ez az egész és hihetetlennek, de higgyétek el, nem az. Amint megtapasztaljátok a pozitívumait, ti is rá kattantok! Még akkor is, amikor nulla energiátok van. Megcsináljátok az első pózt, és hipp-hopp, el is telt 15 perc jógázással és sokkal jobban érzitek magatokat!

A következő nagyobb rész a megdolgozni a párnánkat. Tara különböző meditációs gyakorlatokat mutat be nekünk. Én személy szerint minden nap másikat próbáltam ki 5 percen keresztül. Így mindegyiket megtapasztalhattam hosszabb ideig, a későbbiekben pedig eldönthetem, adott pillanatban melyiket szeretném csinálni, illetve hogy melyik válik be nekem a legjobban. Bevallom, elég nehéz neki állni, nehéz lecsendesíteni a gondolatainkat, de jótékony hatása még akkor is megadatik, ha nem megy olyan jól. De mint mindenben, itt is vannak jó és rossz napok, van, amikor könnyebben, van, amikor nehezebben megy. A gyakorlás azonban mindenképpen jót tesz, ha másért nem is, legalább annyiban, hogy az ember a nap pár percét tényleg csak magára fordítja.

A harmadik és egyben utolsó rész pedig a megdolgozni a konyhánkat. Tara egyszerű recepteket mutat be a turmixtól a vacsorán át a desszertekig. Számomra, ahogy már írtam, az ilyen színes-szagos könyvekkel, főleg azok, melyek vega vagy vegán recepteket mutatnak be, mind nagyon bonyolultak egy csomó olyan hozzávalóval, amik nálunk nem elterjedtek. Ezek között a receptek között is van olyan, amit sosem csinálnék meg, mert túl sok olyan hozzávaló kell hozzá, amit csak nehezen tudnék beszerezni. Tara végig emlékeztet minket arra, hogy nyugodtan variáljunk és csináljuk úgy, ahogy nekünk tetszik, ez pedig engem arra ösztönöz, hogy kipróbáljak néhányat, aztán maximum nem sikerül, de nem kell elkeseredni. Ki is próbáltam egy zöldséges dzsúszt, de majdnem elhánytam magam tőle. Viszont Tara személyisége szó szerint átsugárzik a könyvön, így mosolyogva kiborítottam és nyugtáztam, hogy oké, ez nem jött be.  A múlt héten kezembe akadt egy vegán receptes könyv. A 3. oldalig jutottam vele. Ott még el sem kezdődtek a receptek! De mivel már 8 gépet felsorolt, ami kelleni fog, ezért a lelkesedés, ahogy jött, el is múlt. Viszont Tara receptjeinél, ha tudom is, hogy nem fogom megcsinálni, akkor is jó olvasgatni. És ez Tarának köszönhető, az ő személyiségének, ami tényleg átragyog a könyvön.

A könyv legvégén egy 7 és egy 30 napos életmódváltó programot is javasol nekünk, de én erről nem tudok nyilatkozni, ugyanis sosem szerettem, ha bekorlátozzák, mit mikor egyek vagy csináljak. Bár Tara itt is hangsúlyozza, hogy nyugodtan variáljuk a gyakorlatokat, az ételeket, én nem vágtam bele, mert tudom magamról, hogy épp ez venné el a lelkesedésemet a napi meditáció és jóga gyakorlásától.

Tényleg nem akartam áradozni erről a könyvről, de nem tudok róla máshogy írni, nem tudok róla rosszat írni, mert jobban érzem magam, mióta gyakorlom a szemléletét. Persze van nap, amikor sírok és elveszettnek érzem magam, de néhány nagy levegő, pár jóga gyakorlat és egy kicsit könnyebb. Nem azt mondom, hogy azután minden bajom eltűnik, mert nem. De a közérzetem jobb, kicsit megnyugszom, és már nem látom annyira borúsan a világon. Tényleg mindenkinek javaslom ezt a könyvet. Ha nem is mindent fog belőle kipróbálni, vagy nem iktatja be a mindennapi életébe, akkor is megéri elolvasni és kicsit töltődni Tara sugárzásában.

És már eszembe is jutott az utolsó fejezetre, hogy miért utáltam Katnisst. Mert buta, mint a föld. Neki támad gondolkodás nélkül mindennek és mindenkinek, pedig (valamilyen rejtélyes oknál fogva) mindenki őt akarja megvédeni. Teljesen ismeretlenek és jó ismerősök, mindenki azon van, hogy ő éljen. És ezt mivel hálálja meg? Hogy úgy viselkedik, mint egy eszelős. Hihetetlen néha mennyire vág az esze és milyen gyorsan meglátja az összefüggéseket, majd egy másik helyzetben már elmentek neki otthonról és gondolkodás nélkül cselekszik. De (sajnos) ő a főszereplő, tehát élnie kell.

De lássuk a történetet: az első kötet ott fejeződik be, hogy a viadalnak először az évek során két győztese lesz, miután Katniss és Peeta együtt nyerik meg a viadalt. Boldogok, hogy mehetnek haza és visszatérhetnek (majdnem) régi életükbe, miután persze végig járták a körzeteket, hogy mindenki őket és a szerelmüket ünnepelje. Viszont azzal, hogy kijátszották a játékmestereket és meg kellett változtatni a szabályokat, az elnök úgy érzi egy megállíthatatlan lavinát indítottak el a körzetekben. Sokan támogatják őket, nem veszik be az előre megírt szövegeket, az emberek az igazságot akarják tőlük hallani. Több körzetben lázadás tör ki, egyre több ember száll szembe a Kapitóliummal. Snow elnök főleg Katnisst tartja a lázadás, a forradalom kitervelőjének, és azért, hogy ezt megakadályozza, bármire képes. Még arra is, hogy újra visszaküldje őket az arénába annak reményében, hogy Katnisst majd megöli valaki.

Viszont most a régebbi győztesek közül sorsolják ki a 24 embert, akiknek harcolnia kell egymással. Szóval a hős szerelmes páros újból egy arénában találja magát. Katniss már az arénában megmutatja, mennyire buta: olyan dolgokat akar véghezvinni, amik élből butaságok, ám amikor élessé válik a helyzet, simán hátat fordít mindennek és mindenkinek.

A második kötet szintén nagyon olvasmányos és szintén napok alatt ki lehet olvasni, mert benne ragadsz a történetben. Számomra hihetetlen, hogy az írónő milyen összefüggéseket ír meg. Olyan jelentéktelen dolgok merülnek fel egyszer-egyszer, ami csak később nyer értelmet és minden részlet úgy kerül a helyére, mint egy nagy kirakós apró darabkái. Zseniális.

És a karakterek is zseniálisak. Mindenkit alaposan megismerünk, valamint még jobban megismerjük a különböző körzetek lakóit, akik hasonlítanak egymásra, de mégis nagyon különbözőek. Panem, ez az utópisztikus világ is egyre jobban kitárul előttünk.

De a könyv akkor lenne a legjobb, ha nem Katniss lenne a főszereplő. Ez az agyrém csaj, aki az egyik pillanatban a legéleseszűbb ember a világon, a következő pillanatban meg úgy viselkedik, mint akinek elgurult a gyógyszere.

És a film?

Természetesen a könyv jobb, mint a film. De! De a film sokkal jobban hat az érzékeinkre. Sokkal jobban átérezhetjük a Viadal súlyát, a szereplők kétségbeesését és a forradalom előszelét. Viszont a könyv részletesebb, többet megmutat Panem és a Viadalok múltjából, valamint a szereplők egymáshoz fűződő viszonyáról. De a film tényleg nagyon el lett találva. Bár sok részlet kimaradt belőle, hiszen 2 és fél órába nem fér bele ennyi információ, de ennek ellenére nagyon jó, nagyon szórakoztató. Egészen a végéig, ahol Katniss eszelőssége ugyanolyan idegesítő, mint a könyvben. Egyszóval nagyon ajánlom mind a filmet, mind a könyvet!  

Hogy őszinte legyek, jó pár évvel ezelőtt már olvastam a trilógiát és a filmeket is láttam. De a főbb cselekményen és néhány dolgon kívül semmi nem maradt meg belőle. Kivéve annyit, hogy gyűlölöm Katniss Everdeent, a főszereplőt. És szegény Jennifer Lawrence is megitta ennek a levét, mert jó sok évig nem tudtam megbocsátani neki, eggyé vált számomra Katnissel. Ezért akartam még egyszer elolvasni most, hogy megnézzem, miért is húzott fel ennyire ez a csaj és mi nem tetszett benne. (Azt le kell szögeznem, hogy a könyvsorozatok amúgy is nehézséget okoznak nekem, mert fáraszt, hogy sokáig csak ugyanazokkal a karakterekkel találkozom. 1 egész évbe telt, mire a Harry Potter könyveket elolvastam, pedig imádom. Valamint számomra fárasztó az E/1-ben írt könyveket olvasni, folyamatosan egy ember vívódását olvasni – lásd: A szürke ötven árnyalata kritikámat: bár abban nem ez volt a legnagyobb baj!) Szóval lássuk Az éhezők viadala első kötetét.

A történet egy utópisztikus világban játszódik, Panemben, ami a régi Amerika helyén van. 12 körzet van az országban plusz a Kapitólium, a főváros. Minden évben a 12 körzetnek ki kell sorsolnia egy 12 és 18 év közötti lányt és fiút, akiket elküldenek az Éhezők Viadalára, ahol élet-halál harcot kell vívnia a gyerekeknek egymással egy ember által alkotott arénában. A Kapitólium ezzel emlékezteti a körzetek a már elpusztult 13. körzetre, amit a legutóbbi lázadáskor eltöröltek a föld színéről.

Főhősünk, Katniss a 12. körzet kiválasztottja, aki húga helyett önként jelentkezik a Viadalra. Az ő vívódásait olvashatjuk három könyvön keresztül, hogy ő hogyan próbálja meg túlélni a Viadalt. Természetesen a történetet bonyolítja a szerelem, az egyéni érdekek és még sok minden más is.

A történet lebilincselő, akár egy nap alatt is ki lehet olvasni a könyvet, mert az ember nem tudja letenni. Számomra mindig izgalmasak az utópisztikus regények, főleg itt, ahol keverednek a jövőbeli termékek (olyan ruhák például, amik jelenleg még nincsenek) az általunk is ismert dolgokkal (például, hogy bányásznak vagy ruhákat gyártanak). Plusz számomra mindig izgalmas egy teljesen más világba csöppeni egy könyv által, átélni olyan dolgokat egy történet által, amik nem történnek meg a mi világunkban.

A szereplők viszont emberiek maradnak, ami szerethetővé teszi őket. És minden karaktertípus megtalálható a történetben, ami még izgalmasabbá és sokszínűbbé teszi az egészet. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a különböző személyiségtípusú emberek hogyan beszélnek, viselkednek egymással, amikor még biztonságban vannak. És hogyan viselkednek akkor, mikor realizálódik bennük az, hogy meg kell majd ölniük egymást. Vagy például azok, akik szövetséget kötnek, pedig tudják, hogy csak egy ember maradhat életben az arénában. Érdekes dolgokra mutat rá ilyen szempontból ez a könyv.

Összegezve, én mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, remek olvasmány, ha kicsit elrugaszkodnátok az itteni világtól és valami igazán olvasmányos könyvre vágytok.

És a film?

Élvezhető, de ha olvastad a könyvet, akkor kevés. Ugyanis a könyv sokkal többet mutat meg Panem világából, mint a film. Kicsivel több, mint 2 óra a film, de ez sem elég, hogy mindent bemutasson. Sem a körzetek sajátosságait, sem az egész utópisztikus világot, sem a szereplőket vagy a legalapvetőbb dolgot, hogy milyen súlya is van a viadalnak. Nyugodtan megnézhetitek a filmet, de a könyv ezerszer, de inkább milliószor jobb, mint a film!

A történet az 1960-as évek Amerikájában játszódik. Javában zajlik Martin Luther King küzdelme a faji egyenlőségért New Yorkban. Mi viszont egy eldugott déli városkában vagyunk, ahol minden valamirevaló hölgynek néger bejárónője van. Különböző szereplők nézőpontjából, elmondásából jutunk át a könyvön, ami számomra nagyon érdekes, épp ezért egy percig sem unalmas a könyv.

Főszereplőnk Aibileen, aki már régóta bejárónő. Igazán szeretetreméltó annak ellenére, miken ment keresztül, és nagyon szereti a gyerekeket ott, ahol dolgozik. Sokan szeretik a feketeközösségben is. Aibileent egyszer megkeresi egy fehér kisasszony, hogy szeretne könyvet írni a bejárónők helyzetéről, a családokról, akiknél dolgozott. Össze kell szedniük még egy tucat másik bejárónőt is. Természetesen ki tudjuk találni, mennyire rizikós volt abban az időben egy ilyen könyv megírása, főleg egy kis városban, ahol mindenki ismert mindenkit. Félnek, ha kiderül, kik írták meg a könyvet, nem csak, hogy az állásukat vesztik el, de meg is ölhetik őket. Ugyanis abban az időben egyáltalán nem állt távol a fehérektől a radikális zaklatása a feketéknek.

Ez az alaptörténet. Természetesen nem csak a fekete bejárónők helyzetét ismerhetjük meg a könyv által, hanem különböző élettörténeteket, kirívó eseteket, azok következményeit és úgy általában az akkori helyzetet. Mely számunkra szinte felfoghatatlan, pedig nem történt olyan régen.

A könyv főmondanivalója az, hogy miért van akkora különbség az emberek között pusztán azért, mert más a bőrszínük? Ez mindig aktuális téma. A világ kezdete óta voltak felsőbb és alsóbb rendű emberek - az ókortól egészen napjainkig. És a legtöbb esetben külső jegyek alapján döntetett el, hogy valaki alsóbb vagy felsőbb rendű. De miért is? Ki dönti el, hogy ezek most felsőbbrendűek, amazok meg alsóbbrendűek? Sosem értettem, és ezért hálát adok az égnek. Számomra senki sem kevesebb azért, mert barna a bőre, mert más a vallása, szexuális orientációja vagy akármije, mint nekem. Nekem az számít, hogy milyen ember és hogy viselkedik velem. És felfoghatatlan számomra, hogy mások miért nem így élnek. Ez adja a fő motivációt Skeeter Phelannak is, hogy megírja a könyvét, ugyanis nem érti, hogy barátnői és családja miért viselkednek máshogy a négerekkel.

A könyv bemutat olyan szereplőket, akik teljes meggyőződéssel hiszik azt, amit a feketékről állítanak. Például, hogy a bejárónőknek külön mosdót kell használnia, nehogy elkapjanak tőlük a fehér emberek különböző betegségeket.

Nagyon tanulságos, ahogy egyre több bejárónő szeretné megírni a könyvet, és hogy milyen vívódásokon mennek át, amíg meghozzák döntésüket. Megindító, hogy Aibileen mennyire hisz a könyv sikerében még akkor is, ha tudja, mekkora kockázatot vállal vele. És csodálatos, ahogy Skeeter minden magánéleti problémáját próbálja háttérbe szorítani azért, hogy ne okozzon csalódást azoknak, akiknek segíteni akar.

A könyv hol szívszorítóan szomorú, hol szívmelengető, és van, amikor az ember hangosan nevet rajta. A mondanivalója időtálló és mindig tanulságos. Az, hogy egy ilyen összetett történetben van megírva csak még közelebbivé hozza a számunkra, de mégsem tolakodóan, hiszen mindenki véleményét, ami sokszor különböző, megismerhetjük. Számomra ez az egyik legkedvesebb könyv a világon.

És a film?

A könyv ezerszer jobb, mint a film. A film akkor élvezhető, ha nem olvastuk a könyvet, mert több dolog is hiányzik belőle vagy máshogy van. Úgyhogy egyszer meg lehet nézni a filmet is, szórakoztató, de milliószor jobban ajánlom a könyvet.

Gyöngy és May élete igazán fényűző. Keresett modellek Sanghajban, amit Kelet Párizsának is neveznek. Dolgoznak, táncolnak, mulatnak és jól élnek. Szolgáik kiszolgálják őket, barátaik imádják és csodálják őket. Modern kínai lányokként élnek, kikre már nem hatnak a régi hagyományok. De életük egy nap nagy fordulatot vesz, mikor kiderül, hogy apjuk eljátszotta összes vagyonukat, őket pedig egy alku részeként férjhez adják. Mindeközben a Japánok megtámadják Kínát, ezért más választásuk nem révén Amerikába mennek férjeik után. Ám már az úton is megpróbáltatások sora követi egymást és az USA-ban sem lesz sokkal könnyebb az életük.

A könyvben végigkísérhetjük egy testvérpár sorsát, ami mindig is elszakíthatatlan volt és kitartó. Az évek során összecsiszolódtak, kitartottak egymás mellett annak ellenére, hogy sokszor megbántják, elárulják egymást és szörnyű titkokat hordoznak, amik egész életükre kihatnak. Ők mégis újra és újra összekapaszkodnak, összetartanak.

A könyv bepillantást nyújt a varázslatos, titkos Kínába. Láthatjuk a fényűző, modern és gazdag emberek életét, de a történet előrehaladtával láthatjuk azoknak az életét is, akik kevésbé szerencsések. Kína mindig is titokzatos volt a nyugati emberek számára, és az ilyen könyvek, melyek bepillantást engednek ebbe a világba, olyan mintha tiltott dolgokat lesnénk meg. A hagyományok, a szokások - bármelyik országé is – mindig érdekesek számomra. És Kínáról olvasni olyan, mintha egy mesebeli országot ismernék meg a számomra furcsa szokásaival, rendszerével és hagyományaival.

Mindezt csak megfűszerezi az, hogy közben megismerhetjük olyan emberek sorsát, akik eljöttek hazájukból, visszavágynak, de eközben vágynak a nyugati, modernebb dolgokra is. Azt is megtudhatjuk, hogy keverednek bennük ennek a kettős identitásnak az érzései – és hogy csapnak vissza a családon belül. De ez nem csak a kínai-amerikai emberekre igaz, hanem bárkire, akik kettős identitásban élnek. Viszont ezt a történetet még kiemeli az, hogyan kell az identitásukon kívül a történelem és a háború csatáit is elviselniük, melyeket országaik vívnak egymással, ezáltal megbélyegezve az ő sorsukat is ott, ahol élnek. Identitásuk harcát pedig még jobban nehezíti az, mit adjanak át gyermekeiknek, hogyan neveljék őket, mit is szeretnének tőlük.

Számomra nagyon érdekes volt olvasni, miként is működött akkoriban az, hogy egyik országból a másikba utazzon az ember. Amerikába utazni most sem egyszerű, hát még akkor, az 1900-as évek elején. Miként töltenek el az emberek heteket, hónapokat egy szigeten bebocsátásra várva. Az írónő alapos kutatómunkával járt utána, hogyan is zajlott ez. Igazi, hamisítatlan kihallgatásokat örökített meg, ami csak még közelebb hozza hozzánk a történetet. Hiszen ez nem egy kitalált történet, nem kitalált párbeszédek, ez megtörténhetett akárkivel abban az időben. Így ez egy hiteles dokumentum, egy korregény, mely számomra még közelebb hozza a szereplőket. Sírtam és örültem velük, izgultam és megkönnyebbültem, ahogy olvastam.

A főszereplő annyi tragédiát él át, mint amennyi 6 nőre is elég volna, és minden tragédiát úgy ír meg a szerző, hogy átérzed, átgondolod, mégsem húz le, mégsem rakod le a regényt, mert nyomasztó. Pedig olyan tragédiák is megtörténnek vele, melyek bármelyikünkkel megtörténhetnének – rosszabb esetben meg is történnek. Olyan is van, mely egész életére kihat Gyöngynek, vissza-visszatér, majd láthatjuk, hogyan birkózik meg vele újra és újra.

És nem csak a főszereplő, hanem minden egyes szereplő átéli a maga borzalmait, a maga feldolgoznivalóit. Hiába nem ők az elbeszélői a cselekménynek, az ő sorsukat is átérezhetjük, mikor szembesülünk vele, és ugyanúgy elgondolkoztatnak, mint a főszereplővel történt borzalmak.

Összességében nagyon olvasmányos leírása az 1900-as évek első felének: a Kína-Japán szembeállásnak, az Amerika-Kína szembenállásnak, az országba való bejutásnak, az identitás zavarnak, a tragédiákkal való megküzdésnek, egyszerűen csak az élet, a sors elfogadásának és megélésének.

Bár én sosem éltem más országban, el tudom képzelni, milyen nehéz lehet megtartani saját országod identitását, miközben törekednél új országodat is magadba szívni, főleg akkor, ha tovább is akarod örökíteni. Számomra ezt volt a legérdekesebb olvasni, ezt végig is kísérhetjük az egész könyvön át, hiszen állandó belső vívódást jelent.

A másik érdekesség számomra az, hogyan élsz egy jobb élet reményében ott, ahol nem vagy kívánatos személy. Sem akkor, amikor békesség van országaitok között, hát még akkor, amikor háborúban álltok egymással. Mivel tényleg hiteles forrásokat használt fel Lisa See, ezért egy csepp kétely sincs bennem a valódiságra. Egyébként is elég keveset tudunk arról, mi történt Japán és Kína között, hogyan vette át a kommunizmus az irányítást, hogy milyen szerepük is volt ezeknek az országoknak a világháborúban és az után is.

Mindennek tanulsága talán az, hogy jó, ha van valaki melletted a nehéz időkben. Itt jelen esetben egy testvér, akire számíthatsz, még akkor is, mikor a hátad közepére sem kívánod. Hiszen mégis testvérek vagytok, ki kell tartanotok egymás mellett, hiába gondoltál már rosszat róla, hiába nem értettek egyet sok mindenben, ő akkor is a legnagyobb támaszod kell, hogy legyen, hiszen együtt éltétek meg a gyerekkort, együtt láttátok a világot és habár mindegyikőtök maga küzd meg a saját problémáival, jó tudni, hogy van valakire, akire számíthatsz, ha szükséged van rá. 

Minden évben összeírom a filmeket is, amiket megnéztem az évben és pontozom is őket. Lássuk:

1. A szoba 10/5
2. A kis kedvencek titkos élete 10/5
3. Az igazi csoda 10/10
4. A Karib-tenger kalózai 5 10/9
5. Egy gésa emlékiratai 10/5
6. Mamma mia! 10/9
7. Mamma mia! 2 10/8 (azért ennyire nem volt jó)
8. Száll a kakukk fészkére 10/8
9. Testvérlövészek 10/6
10. Shazam 10/7,5
11. Charly 10/2
12. Bosszúállók: Végjáték 10/7
13. Pókember: Idegenben 10/2
14. Az oroszlánkirály (film) 10/10
15. A boldogság nyomában 10/6
16. Schindler listája 10/10
17. Toy Story 3 10/10
18. Bad boys 10/2
19. Könyvklub 10/8
20. Szex és New York 10/10
21. Szex és New York 2 10/10
22. A grincs (film) 10/10
23. A grincs (mese) 10/10
24. Igazából szerelem 10/6
25. Holiday 10/10
26. Káoszt karácsonyra 10/10
27. Polar Expressz 10/10
28. Karácsony Artúr 10/10
29. A szürke ötven árnyalata 10/1
30. A bakancslista 10/9
31. A sötét ötven árnyalata 10/2
32. A szabadság ötven árnyalata 10/1

Lehet, hogy sokszor, főleg az év végén a karácsonyi filmeknél elragadtattam magam, de nem baj, akkor és ott jól esett nézni a nyálas, romantikus filmeket, amiknek happy end a vége!

Minden évben összeírom, milyen könyveket olvastam el az adott évben. Lássuk 2019 könyveit:

1. Emma Donoghue: A szoba
2. Michael Ende: Momo
3. Margaux Fragoso: Csak, ha te is akarod
4. Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely
5. Lina Haag: Egy marék por
6. Arthur Golden: Egy gésa emlékiratai
7. Eric Kästner: A két Lotti
8. M. E. Kerr: Duci és a heroin
9. Karinthy Frigyes: Tanár úr, kérem!
10. Steven Hall: Cápaca
11. Karinthy Frigyes: Én és Énke
12. Tóth Andi: Dobd ki a szemetest!
13. Bea Johnson: Zero waste otthon
14. Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
15. Thomas Keneally: Schindler bárkája
16. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
17. Daniel Keyes: Az ötödik Sally
18. Bert Hellinger: A folyó nem kérdi, merre visz az útja
19. Stephen King: A holtsáv
20. Karinthy Frigyes: Cirkusz
21. A reintegráció esélye - Indit könyvek I. kötet
22. Göthe Salmander & J. K. Rowling: Legendás állatok és megfigyelésük
23. Stephen King: Cujo
24. Stephen King: A tűzgyújtó
25. Karinthy Frigyes: Följelentem az emberiséget
26. Karinthy Frigyes: Görbe tükör
27. Karinthy Frigyes: Így írtok ti I.
28. Karinthy Frigyes: Válogatott versek és novellák
29. Matthew Quick: Napos oldal
30. Karinthy Frigyes: Így írtok ti II.
31. Jodi Picoult: Házirend
32. Berkesi András: Húszévesek
33. Friderikusz Sándor: Szigorúan nyilvános
34. Fejes Endre: A hazudós
35. Jojye Carol Oates: Egy szép szűz leány
36. Radnóti Miklós: Napló
37. Fejes Endre: Mocorgó
38. Raquel J. Palacio: Az igazi csoda
39. Friderikusz Sándor: Halhatatlan interjúim
40. Bari Károly: A mozdulatlanság örökbefogadása
41. Kosztolányi Dezső: Pacsirta
42. Rachel Hauck: A menyasszonyi ruha
43. Jakupcsek Gabriella: Nagy levegő
44. Candace Bushnell: Szex és New York
45. Kathryn Stockett: A segítség
46. E. L. James: A szürke ötven árnyalata
47. E. L. James: A sötét ötven árnyalata
48. E. L. James: A szabadság ötven árnyalata

A harmadik könyv számomra teljesen bebizonyította, hogy ez a sorozat egy hulladék. Legszívesebben felgyújtottam volna, de sajnos csak kölcsönben van nálam.

Nézzük az okokat, amiért erre a következtetésre jutottam:

1. Az előző bejegyzésben utaltam arra, hogy Christian mennyire akar uralni és irányítani mindent. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a könyv első 25 oldalában csak úgy 142 alkalommal hangzik el, hogy „Ana, az enyém vagy!”. És ez a könyv további 615 oldalán még százmilliószor feltűnik. Tudom, tudom, Christian bizonytalan, fél, hogy elhagyják. Melyikünk nem félt még attól, hogy a párja elhagyja egy szebb, jobb, okosabb emberért? De azért baszki, van egy határ!
2. Ha nekem a férjem, nem, a pasim, nem, akárki a világon azt mondaná, hogy a szart is kiverné belőlem, mert máshogy alakultak a dolgok, mint ahogy ő képzelte, akkor nem kérdéses, mit tennék: FUTÁS!!!!! De nem! Ana ott marad, és szerencsétlen pára retteg ettől az embertől. Ő maga mondja ki a könyvben, hogy sokszor fél, retteg a saját férjétől. De, mint minden ebben a könyvben, ez is teljesen normális, ugyebár! Nem, hölgyeim és uraim, egyáltalán nem normális, ha félünk a párunktól. Mert a könyvben is mi a vége: bemennek a játszószobába és Ana a biztonsági szót motyogja.
3. A motyogásról eszembe jutott még egy pont: az egész könyvsorozatban egyszer sem beszélnek normális hangerőn. Motyognak, suttognak, morognak. Természetesen ugye minden emberi kapcsolatunkban mi is ezt tesszük.
4. A harmadik pontban taglalt incidenskor szegény Ana próbálná megbeszélni a dolgokat, amik nyomasztják a férjével kapcsolatban, de Christian csak a szexszel tudná, ha akarná „megbeszélni” ezeket. De ő se nem tudja, se nem akarja megbeszélni a köztük lévő gondokat, neki a játszószoba a megoldás. Mert meg akarja büntetni a feleségét. Én nem vagyok házas, de ez így működik? Kérlek, írjátok meg, ti is büntetitek-e olyan végletekig a páratokat, hogy sírva fakad a kínzástól?! És a legszebb, hogy Christian úgy meg van ezen lepődve, mintha Jézus épp a szeme előtt változtatná a játszószobáját egy tóvá. (Most jutott eszembe, milyen ironikus ez a Jézus hasonlat, hiszen Ana ebben a jelenetben egy kibaszott keresztre van lebilincselve.) És megcsinálja vele még egyszer ugyanezt!
5. De nem csak Christian a hibás ebben a kapcsolatban. Ana egy bizonytalan, buta és naiv lány, aki azt sem tudja, mit akar. Ha meghall valamit, amit Christian csinálni akar vele, teljes mellbedobással (nem röhög) tiltakozik ellene, majd a következő pillanatban már akarja is. Példának okáért: az ura azt akarja, hogy tiltakozzon a szex ellen. Nem is érti először, hogy miért, nem akarja, aztán már benne is van a játékban. Azok után, hogy a főnöke alig egy hónappal előtte akarta megerőszakolni, majd utána betörni hozzájuk és elrabolni. Elnézést kérek a kifejezésért, de ez mi a faszom? Én nem értek túl sokat a pszichológiához, de nem gondolom, hogy ez normális. Mint az előző bejegyzésben mondtam, ez borzasztó trauma lehet egy nő vagy férfi életében. Erre ő ezt játssza az alig pár hónapja ismert férjével. Kérdezem még egyszer: ez normális? Szerintem nagyon NEM!
6. Hölgyeim, most hozzátok fordulok: tegye fel a kezét, akinek volt olyan kapcsolata (nem egyéjszakás, nem pár alkalmas – bár amilyen rövid ideje ismerik ezek egymást, ezt is belevehetnénk), amiben minden egyes alkalommal el tudott élvezni? Akár alulról, felülről, jobbról, balról, elölről, hátulról vagy akárhogy csinálta is a párjával. És kérem, akinek a magasban van most a keze, keressen meg és fizetek a tudásáért. Ana biztosan tud valamit, mert parancsra is el tud élvezni, sőt még egy kibaszott Audi R8-asba is el tud, hogy közben a fejével kinyomja a szélvédőt. Mert ne mondja nekem senki, hogy egy akkora autóban, egymás ölében annyira kényelmes lehet szexelni, hogy még el is tud élvezni a csaj. És ebből jön a másik problémám: egyszer elfenekeli azért az ura, mert elélvezett. Kétszer kellett elolvasnom a részt, hogy biztos jól értem-e. És sajnos jól értettem. A késleltetett, elhúzódott orgazmusnak megvan a maga helye, ideje és a maga szépsége, de azért megbüntetni valaki, mert elélvezett, amit ő nem akart, mert így akarta büntetni, az BETEG. Nagyon beteg. És nagyon rossz üzenetet közvetít mindenkinek. Hiszen sokan így sem tudják magukat annyira elengedni, hogy elélvezzenek. És ez még rádob egy lapáttal erre. (Vagy ne menjek bele ebbe a szarságba, mert nem ér annyit? De szerintem igen is ér annyit, mert nagyon sok emberhez elér ez a hulladék, amiből mindenki kiveszi azt, amit akar, és úgy, ahogy akarja.)
7. Mindig kajálás után szexelnek. Christiannak mániája, hogy egyenek, mert kiskorában sokat volt éhes (bocs, spoiler). És majdnem minden kajálás után, mikor teljesen jóllaktak, szexelnek. Nem tudom, ki hogy van vele, a magam részéről sosem szexelek evés után, mert úgy érzem, visszajön három mozdulat után az egész. És mindig keményen szopnak. Egymás ujját, egymás farkát, egymás akármiét. Csak keményen.
8. Hogy Anastasia fél a párjától a következő is jól bizonyítja: retteg elmondani neki, hogy terhes lett. Ami teljesen érthető, mert mikor elmondja, Christian lehülyézi, mindennek lehordja. És, ami a legeslegszebb az egészben azt mondja: alig öt perce ismerjük egymást. Na, ne bassz, ezt magyarázom már mióta! Férje elmegy otthonról, jól berúg az exével. Természetesen Ana ezek után nem akar vele aludni, ezért a hatalmas lakásban a 600 szoba közül ő a játszószobában alszik. Miért is? Egyszerűen nem értem meg… (ahogy sok minden mást sem ebben a könyvben).
9. És, ha ennyi bonyodalom nem lenne elég, visszabukkan Jack Hyde az erőszakoló főnök és 5 millió dollárt követel. Ana elmegy a bankba, ahol nem túl törvényes módon kiadják neki a pénzt, mire ő megjegyzi, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen nehezen fog menni. Még sosem volt 5 millió forintom sem, nemhogy dollárom, de nem hinném, hogy ilyen „nehéz” kivenni. Természetesen majdnem életét veszti a nagy hősködésben, ami természetesen egyáltalán nem viseli meg. Ezt már ugye megszokhattuk, hiszen ezekben a könyvekben senkit nem ráz meg semmi, nincs feldolgozni való, mindenki boldog és pörögnek az események. Bár a harmadik könyv már nagyobb ugrásokkal mesél, hisz olyan egyhangú az életük, hogy unalmas lenne leírni minden napjukat. Ha mégis történik valami, az ripsz ropsz, pár pillanat alatt megvan és már túl is vannak rajta.

Így visszaolvasva jó sok pontom lett, hogy miért egy szenny ez a könyv, de folyamatosan jegyzeteltem nehogy kihagyjak valamit és még így sem teljes a lista. Viszont a három közül ez volt az, ami a legjobban felbaszott. Elemi hibáktól a lelki aspektusig semmi sincs rendben ebben a könyvben, ami mérhetetlenül feldühít.

Mindenesetre már megvan a folytatás is és megismerhetjük Christian szemszögéből is ezt a csodálatos kapcsolatot, ami éveket ölel fel. (Bocs az iróniáért. Még hónapokat is alig ölel fel.) De valamilyen mazochista módon azokat is el akarom olvasni, mert annyira bosszant, hogy muszáj tudnom, milyen bőröket lehet még erről a sztoriról lehúzni.

Tudom, hogy mindig vidám, vicces képeket rakok ki az értékelések végére, de most egyszerűen annyira mérges vagyok a könyvre, hogy muszáj egy komoly képet ideraknom, ami a fenti mondandómban is előfordult, mert baromi fontosnak tartom, hogy mindenkihez ez az üzenet jusson el, és ne az, amit a könyv sugall:

 És a film? A második kötetnél tűnt fel, hogy Anastasiaban lakik egy belső istennő és egy tudatalatti én, akikre mindig hivatkozik. „Belső istennőm felkeni a vörös rúzsát és hátra veti magát a kanapéján”. Szerintem sokkal jobb lett volna a film, ha őket is beleveszik. Mint a Lizzie McGuire sorozatban! Nézzetek meg egy részt belőle és érteni fogjátok. Szerintem sokkal élvezhetőbbek lettek volna a filmek, ha így oldják meg!

A komolyságot félretéve: a film pornónak nem jó, mert túl sok a sztori, sztorinak meg gyenge, mert unalmas, szóval összességében nem az igazi. Pörögnek az események, mint a könyvben anélkül, hogy bármi is ki lenne fejtve. És rossz üzenetet közvetít, de ezt már mondtam egy párszor.

A sztori ott kezdődik, hogy főszereplőink szakítottak, kínkeserves 4 napon vannak túl, amit végig bőgtek vagy ki tudja, mit csináltak, majd Christian újra felbukkan Ana életében, hogy elvigye José kiállítására. Ahonnan, miután megvette az összes Anáról készült képet, olyan gyorsan lelépnek, hogy az valami félelmetes. Nem is értem, José főleg ezek után, miért van oda annyira a csajért? Elmennek vacsorázni és 3 másodperc alatt megbeszélik, hogy ebben az elmúlt 4 napban Christian már nem akarja bántalmazni Anát, megváltozott. Szóval, miután ezt ismerte egész életében, hogyan kell uralkodónak lenni, most pár nap alatt már nem számít neki. Ez teljesen logikus. (NEM!)

Pörögnek az események, megy a partivonat, mikor is az idilli párkapcsolati együttléteket egy lány zavarja meg, aki Anát követi mindenhova. Ott áll a munkahelye előtt, az ágyánál, mikor felébred, és még ki tudja hol. Ez is teljesen normális. (NEM!)  De végül csak meglesz ez a kislány, akit Christian még mindig úgy irányít, mint a legújabb távirányítós autót. Ezek után pedig, mintha mi sem történt volna, megy tovább az élet. Mert melyikünk életében nem fordult ez már elő, nem igaz?

Anát persze feldúlja, hogy szerelmét, akit körülbelül 1 hónapja ismer, és már vagy 2 hete megváltozott, olyan helyzetben látja, amiben önmagát sosem tudja majd elképzelni. És persze ismételten, megint mi sem normálisabb, haza megy az ő uralkodójához. Ahol ő bevallja – amit eddig senki nem gondolt és senkiben még csak fel sem merült a gondolat -, hogy nem uralkodó, csak szereti bántalmazni azokat a nőket, akik emlékeztetik az anyjára. MICSODA DÖBBENET! Lehidaltam. Nem is sejtettem. Szadista. Nem, barátom, nem vagyok egy szexuálpszichológus, de szerintem ez inkább aberráció, mint szadizmus. Az valóban szadizmus, hogy péppé versz mindenkit, akit akarsz. De az, hogy közben az anyádra gondolsz, az inkább aberráció. És a legszebb, hogy ezek után megkéri feleségül. Te meg ülsz a könyv fölött és így:

Ja, igen és a másik legjobbat kihagytam. Miközben kutatják az egész várost az elveszett kukkoló muskétás után, Christian térképet rajzoltat magára rúzzsal, hogy hol nem lehet érinteni. Ez a rúzs 2 napig nem jön le róla, hiába fürdik, sőt egy bált is végignyom benne. Leginkább azt szeretném tudni, hogy hol lehet ennyire tartós rúzst venni, mert akarom!

Viccet félretéve (félre lehet tenni ennél a könyvnél?) egy fél nap után Anastasia már megérintheti Christiant. 27 évig nem érinthette senki, de 27 perccel a kibékülésük után Ana már tapogathatja. Ez is teljesen logikus. (NEM!!!!)

Ez az egész könyv az ötszörösére van gyorsítva, bassza meg. És olyan komoly problémákat érint, amikről jó lenne társadalmi szinten foglalkozni: szerhasználó és/vagy prostituált szülők gyerekei, gyermekkori frusztrációk kihatása felnőttkori életünkre, szexuális bántalmazás és kihasználás, munkahelyi zaklatás, és a többi, és a többi. Rengeteg izgalmas téma, amiről tök jó lenne írni és foglalkozni vele a nagyközönség előtt. De nem, ezt huszonötszörös gyorsításban kell leírni, hogy minden hepiend legyen.

Példának okáért: Anával megpróbál lefeküdni a főnöke. Ő tökön rúgja és elszalad. Majd másnap ő lesz a főnök. (MI?) 1,5 hete van a munkahelyén, azt se tudja, merre van arccal, de ő lesz a főnök. Teljesen logikus. (NEM!) És a legszomorúbb az egészben, hogy Ana sem rágódik rajta túl sokat, pedig az egész könyv, mind a retkes 600 oldal az ő belső vívódásáról szól. És egyikre sem talál megoldást. Nézzük meg az okait, hogy miért nem:

1. Mert minden egyes kicseszett alkalommal, mikor komolyra fordulnak a dolgok, elmennek baszni.

Ennyi. Nincs több ok. És ez igen csak szomorú. És félre ne értésétek, én el tudom képzelni, hogy egy ennyire elcseszett gyerekkor után az ember tényleg nem akar megnyílni senkinek és nem tudja csak úgy kiventilálni a problémáit. De Christian néha tudja, néha meg nem. 27 perc után már lehet hozzányúlni a tiltott helyeken, meg elmondja, hogy veri a nőket, akik olyanok, mint az anyja. Aztán meg néma csend és mennek baszni. Teljesen logikus, mint már írtam egy párszor. (Még mindig NEM!) És Ana fél, retteg ettől az embertől. Fél, ha az ura dühös, fél, hogy ha jókedvű, ha viszket a tenyere, ha nem viszket a tenyere. Minden egyes viccet, amit kimond, azonnal megbán, mert nem tudja, hogy mit lehet mondani, mit nem, mi vicc és mi nem az. Hát ez normális? Ki akarja így élni az életét? Úgy látszik, hogy ő, mert elfogadja Christian házassági ajánlatát. 2 hét után. Vagy 3 hét után. Teljesen mindegy.

Pro tipp: nem fogadjuk el Leonardo di Caprio házassági ajánlatát sem ilyen rövid idő után. Nem ám egy megalomániás, szadista, aberrált, nőket verő emberét.

Én teljesen megértem, hogy ilyenkor még őrülten imádjuk a párunkat. Az első pár hét, hónap a legjobb. Utána jönnek a gondok. Épp ezért nem házasodunk össze azzal, akit még nem ismerünk legalább 1 éve! Hiszen gondoljunk bele legalább egy hosszú kapcsolatunkba. Már azt hittük, ismerjük kívül-belül a másikat és még mindig meg tudod lepni néha minket, hogy milyen nehéz dolgokon ment át vagy milyen terheket cipel magával.

És az a szomorú az egészben, hogy annyi mindenbe belekapott az írónő. És mindegyik jó lehetett volna. Például megbirkózni azzal a főszereplőnek, hogy a szerelme előtt ott térdel régi alávetettje. Vagy megbirkózni azzal, hogy a főnöke meg akarta erőszakolni. Vagy egyáltalán bárki le akarta fektetni erőszakkal. Ezek nagyon kemény dolgok, amikről nagyon sokat kéne beszélni. És a legfélelmetesebb, hogy tini és kamaszlányok olvassák ezt a könyvet, akik még hihetnek abban a mesében, hogy jó, hát ez előfordul, de utána én leszek a főnök. Nem. Sőt, lehet, hogy nem lesz ott egy biztonsági őr, hogy közbeavatkozzon és neki kell határozottan fellépnie, és ha kell, semmit nem sajnálva bántania azt, aki bántani akarja. Ehhez rengeteg lelkierő kell. De nem, Anastasia simán túllép ezen, el is felejti, annyira kell az esküvőjét szerveznie. És ez a félelmetes leszarás nagyon veszélyes azokra, akik olvassák a könyvet. Mert sajnos nincs mindig hepiend. És ezek, amikkel neki is és Christiannek is meg kéne küzdeni nem egy, hanem legalább három pszichiáter bevonásával, nem oldódnak meg azzal, hogy minden egyes alkalommal lefekszenek egymással. Már csak azért sem, mert Christian több szinten el van baszva: irányításmániás, kontrollkényszeres, szadista, aberrált, magának akarja Anastasiat minden áron. (Erre a következő kötetnél visszatérünk.)

Összességében ez a könyv olyan szar, hogy még a fordítók is leszarták. Megölelni helyett megölnit, vagy kiállás helyett kiállítást írni bizony a leszarás legjobb tanútétele. És ez csak két példa a sokból.

Pedig lehetett volna jó. Például úgy, ha kicsit lelassít a történet és nagyobb hangsúly kerül az egyes problémákra. Kár érte. És kérek mindenkit, hogy gondolja át az igazi hátsó dolgokat a könyvben.

Ui.: ha annyira meg akarja menteni az afrikai gyereket Mr. Grey, miért szexel annyit a zuhany alatt és engedi ki feleslegesen azt a több tíz liter vizet?

És a film? Pornósabb volt, mint az előző, de még mindig nem ajánlanám vágyfokozónak.

Be kell-e mutatnom bárkinek is történetet? Nem hinném, szóval térjünk a lényegre: mi folyik itt gyöngyösön? Ez így működik? Mármint nem az, hogy emberek megismerkednek és keresik egymás társaságát. Hanem közveszélyes emberek csak így megmutatják a játszószobájuknak nevezett fegyverraktárukat? Én még egy ilyen embert sem ismertem, akinek ez lett volna a dilije. (Vagy csak senki nem mondta el.) De nem tudom elképzelni, hogy a második találkozásnál valaki, aki ráadásul Amerika egyik leggazdagabb embere, csak így megmutatja azt a szobát. Nem tudom, hogy mennek ilyen kapcsolatban a dolgok, de azért egy kávé, vacsora és mozi igazán beleférhetne azelőtt, hogy így kitárulkozik és megkéri a másikat, hogy legyen az alávetettje, nem?

És mást igazából nem is tudnék írni erre a könyvre, ha nem szaladok bele ebbe a képbe:

Tökéletes? Miért is? De most komolyan!

Persze, nagyon romantikus, hogy milyen helyekre viszi vacsorázni a kiszemeltjét. Meg vitorlázórepülés meg saját helikopter. Mindannyian szeretnénk sztárral randizni. Na, de álljunk meg egy percre! Akkor is tökéletes, ha ki akarja verni belőlünk a szart, ha csak rá merünk pillantani? Ő... nem! Ez beteg dolog. És nem szabadna olyan felelőtlennek lennünk, mint Anastasiának. Nem megyünk egy olyan ember lakására, akinek ilyen szobája van, akkor sem, ha gazdag, ha szexi, ha vadító. Nem, nem és nem! Megtartjuk a tisztes távolságot!

Matematikai kérdés: 27 év alatt Christian sosem szexelt a saját ágyában „vaníliában”. Mennyi az esély arra, hogy Anastasiával már a második találkozásnál szeretkezik?

Ez akár pszichológiai kérdés is lehetne. Ugyanis én nem végzett pszichológusként úgy gondolnám: 0. Matematikusként úgy gondolnám: 0. E. L. Jamesként úgy gondolnám: 100%. És ennyi. Emberek, mindenki nyugodjon le a picsába, aki szorongó vagy van valami apró kis hátráltatója, hogy megnyíljon akár még saját maga előtt. Varázsütésre elmúlik. Főleg, ha E. L. James írja életünk történetét. Szóval no para!

És számomra a legrosszabb, hogy a bizonytalan nemi identitással és egyébként is az egész világgal bizonytalanságban álló fiatal lányok elolvassák, és azt hiszik, normális, hogy 1 nap ismertség után lefekszünk életünk legjobb pasijával, aki történetesen elveszi a szüzességünket. Holott van egy szobája tele olyan dolgokkal, amikkel medvét lehetne ölni.

Persze, Mr. Grey egy fantasztikusan jóképű és gazdag ember, de nem adjuk oda a szüzességünket és magunkat csak azért, mert szexi és nem próbáljuk meg megszokni „egyedi ízlését”, ha egyetlen porcikánk sem kívánja. 

Minden kapcsolatnak van olyan része, amikor a másik érintésétől is begerjedünk. Nem erről van szó. Hanem a gerjedelem közben azért egy hangyafasznyit megfordul a fejünkben, hogy ismerem egyáltalán? Bármit tehetne azzal a lánnyal abban a szobában, hiszen ott van nála védtelenül egy erődítményszerű házban, ahol aztán senki nem hallja meg, ha sikolt. És ezt igazán végig kell gondolnunk, hogy mennyire vagyunk felelőtlenek. És, hogy a gyerekeink egy ilyen könyv után mennyire lesznek felelőtlenek. Miket próbálnak ki és miket nem.

Nagyon fontos, csak azt csináljuk az ágyban (autóban, asztalon, stb.), amit mind a két felnőtt fél szeretne és élvez. Amint az egyik azt mondja, hogy ne, ezt még sem szeretném, azonnal abbahagyjuk. Mert a szex két félen múlik, nem egyen. Akár uralkodó típus, akár nem.

Természetesen van helye a lekötözésnek és a szexuális segédeszközöknek. Ha mindkét fél elfogadja a szabályokat és örömmel, élvezettel jönnek ki ebből és jól érezték magukat közben, akkor nincs semmi gond. Mindenkinek más az ízlése. De nem mindegy, hogy mi akarjuk-e ezt vagy minden egyes apró porcikánk tiltakozik az aktus ellen, ha ostort vagy mellcsipeszt lát.

Anastasia rettentő buta, naiv és bizonytalan és olyan dolgokat tesz meg, amiket nem szabadna egy vadidegen férfival csinálni. Csak a szerelmemmel, akiben megbízok és ő is bízik bennem. Tudja, mit szeretek és én is tudom, ő mit szeret. Az ilyenfajta szexualitáshoz szerintem bizalom kell.

És így is végződik a könyv: péppé veri, amit ő nem akar és szakítanak.

És a film? Hogy egy kommentet idézzek, ami mindent elmond róla: „Letöltöttem, hogy majd a barátnőmmel megnézzük vágyfokozóként. A film után egymásnak háttal aludtunk el.”